2013. London
Választhattak volna egy tapasztaltabb edzőt. Egy olyat, aki sok éve van a szakmában. Egy olyat, aki elmúlt már legalább harminc, nem egy a húszas éveit taposó tapasztalatlan lánykát. De mégis mellettem döntöttek, ami még mindig hihetetlen a számomra.
2013. január elsején hivatalosan is én lettem a Chelsea F.C. junior csapatának edzője. Fél perc gondolkodási idő sem kellett, hogy beleegyezzek, hiszen ez egy vissza nem térő alkalom volt, csak egyetlen a rövid kis életemben.
Így hát január harmadikán izgatottan haladtam az út mentén, egyenesen a Cobham felé. Fél órával az edzés kezdete előtt értem be, de kellett az idő, hogy körül nézzek, és elintézzem a szükséges dolgokat.
Mikor kiértem a pályára, már mindenki kint sétálgatott. Az ajkamba harapva mentem hozzájuk közelebb. Próbáltam magabiztosan lépkedve, hiszen azt akarom, hogy tiszteljenek, elfogadják a döntéseimet, betartsák a tanácsaimat.
- Juana Navarro vagyok, a mai naptól az edzőtök! - álltam meg előttük. Senkit nem ért meglepetésként, bár néhányan furcsán néztek rám, feltételezem a nemem miatt.
- Elvárom, hogy hallgassatok rám! Szeretnék veletek jóban lenni, hogy ne teljenek az edzések szélsőségesen, de ehhez ti is kelletek! Az észrevételeitekkel nyugodtan forduljatok hozzám, hiszen a célunk megegyezik, ugye? Mondd csak! - fordultam egy nagy loboncú fiúhoz. - Te nyerni akarsz? - a fiú igenlően bólintott, mire egy barna bőrű fiúhoz fordultam. - Na és te? Te is nyerni akarsz? - a fiú bólintott, majd elmosolyodott. - Látjátok. Itt mi mind nyerni akarunk. Azt akarom, hogy közös erővel segítsük a másikat. Benne vagytok?
Halk éljenzés hallatszott fel néhány embertől, mire az ajkaim mosolyra görbültek.
- Nagyszerű! - csaptam össze a kezeimet. - Most pedig húsz kör futás! Nyomás!
Az arcokról lelohadtak a mosolyok, de teljesítették a kérésemet. Megállás nélkül rótták a köröket, én pedig leültem a kispadra, és elővettem a jegyzetfüzetemet, amit külön erre szereztem be tegnap.
Elkezdtem minden oldalra felírni egy-egy játékos nevét, hogy majd lejegyezhessem a képességeiket.
Néhány perc után láttam, hogy kezdenek lassítani, ami a húsz kör végét jelentette. A jegyzetfüzetemmel együtt felálltam, és újra a pályára léptem.
- Még nem igazán vagyok tisztában a nevekkel... - tanulmányoztam a jegyzeteimet. - Szóval, akit szólítok, legyen szíves jelentkezni nálam!
A fiúk leültek a fűbe, és onnan figyeltek rám, miközben kifújták magukat. Visszalapoztam a jegyzetfüzetem első oldalára, és felolvastam a nevet. Jamal Blackman, a csapat kapusa készségesen odasétált hozzám, majd pár kérdés után visszaült a helyére.
Negyed óra múlva nagyjából mindenkit megjegyeztem, hála a jó memóriámnak. Néha összekevertem néhány nevet, és szerintem egy ideig fogok is, de nagyjából képben vagyok.
- Köszönjük az edzést, Juana! - búcsúzott illedelmesen Nathan Ake, a nagy barna hajú. Szórakozottan bámultam utána, és néztem, ahogy a göndör fürtjei minden lépés után feljebb ugrottak majd vissza.
Végül egy sóhajtás kíséretében én is távoztam, magam mögött hagyva az első munkanapomat.
Hazafelé zenét hallgattam, és a hajammal igyekeztem eltakarni a fülemet, mivel majd megfagyott. Már majdnem kiment a fejemből, hogy London nem Madrid.
